“Uram, adj hívőket, kiknek kezükben van a virrasztó léleknek lámpája; az illési s pünkösdi tüzek melegét óhajtjuk. Csak így lehet az Úr útjait előkészítenünk.  Égjen a lelkünk mélysége, abból tör ki majd a lelkeket melegítő tűz!”
Prohászka Ottokár

A D V E N T

„Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum –
Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.”

 

Advent közeleg. Itt állunk  kapujában, mely szélesre tárva  hív, hogy lépjük át küszöbét.  A küszöb mögött ott az út, mely a betlehemi jászolhoz vezet. Rajtunk áll, hogy ezt az utat hogyan tesszük meg. Kapkodva, rohanva szaladunk végig rajta, vagy csendben, elmélkedve, imádkozva, vágyakozva…? És mire odaérkezünk a Betlehemhez, vajon mi mit tudunk a jászol tövéhez tenni?

Idén advent első vasárnapja november 27-ére esik.

Advent első vasárnapján kezdődik az új egyházi év, s egyben a karácsonyi ünnepkör, a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása. Az advent a latin “Adventus Domini“, az “Úr eljövetele” kifejezésből származik. A magyar nyelv “Úrjövetnek” is nevezi ezt az időt.
Adventben a keresztény ember karácsonyra, Krisztus születésének ünnepére, de egyben Krisztus világvégi eljövetelére is készül. Az advent – mint liturgikus idő – eredete az V. századig nyúlik vissza, miután az egyházban általánossá vált a karácsony megünneplése.
VII. Gergely pápa a karácsonyt megelőző négy hétben határozta meg az adventi időszakot, melyet 1570-ben V. Piusz pápa tett kötelezővé az egész egyházban.

    Régen advent kezdetét éjféli harangszóval jelezték. Advent az előkészület, várakozás, reménykedés ideje, amelyet régebben böjttel is megszenteltek, ezért liturgikus színe a viola.
Az első adventi vasárnap mindig Szent András apostol ünnepéhez (november 30.) legközelebb eső vasárnap.

   Városunk és csapatunk is Szent Andrásról kapta nevét. Szentendre város neve latinos alakban: Sanctus Andreas. Óbuda és Visegrád a királyi udvar pihenőhelyei voltak. Megerősített udvarház és templom volt itt, amely mellett vasárnap vásárokat tartottak. A szentendrei udvarház valószínűleg a mai városháza helyén állott. A város neve az udvarház fölötti dombon épült templom védőszentjétől, Szent Andrástól származik.
A város címere Szentendre több évszázados keresztény hagyományát szimbolizálja.
(Templomunk védőszentjének “sorsáról” és címerünkről bővebben a lap végén olvashatnak)

Szent András napját városszerte különbözőképpen ünneplik. Míg novemberben ezek szervezése és bonyolítása zajlik, az ünnep után egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy itt állunk Advent küszöbén vagy már benne is.

Doszkocs Zsuzsa
 ” 9 éves voltam, amikor Szentendrére, a festők városába költöztünk. A város híres a sokszínű nemzetiségéről, toleranciájáról, ami megkönnyítette számunkra is a beilleszkedést. Ekkor tudtuk meg azt, hogy lassan romló izomgyengeségem van. Érettségi után a városban találtam munkát, ahol a teljes járóképtelenségemig dolgoztam, közben tovább tanultam, számítógép programozónak.
  Negyvenévesen kerültem a János Kórház Légzés-rehabilitációs Osztályára, ahol ma is élek.”

Számtalan feladat zuhan gondolatok formájában a fejekre.  Az Adventi koszorú! Vasárnap meg kell gyújtani az első gyertyát! Hol vannak a tavalyi gyertya talpak? Mikulás. Hány csomagot is kell készíteni? Ajándékok. Kinek? És mit? És miből? A fa. A céges karácsony. Az iskolai. Az óvodai. Hány vendég jön? Mit főzzünk? Mit süssünk? Mit igyunk? Mikor megyünk? Mikor jönnek? És hétfőtől roráté. Hogy fogunk felkelni? Ki hozza fel a nagymamát 25-én? És mikor pucolunk ablakot?…
Talán meg is kell kapaszkodni abba az Adventi kapufélfába az egyszerre és hirtelen ránk nehezedő feladatok súlyától…

” Történt pedig, hogy amikor továbbmentek, betért egy faluba, ahol egy Márta nevű asszony befogadta őt házába. Volt neki egy Mária nevű húga, aki az Úr lábához ülve hallgatta szavait. Márta pedig sürgött-forgott a sok házi dologban. Egyszer csak megállt, és így szólt: “Uram! Nem törődsz vele, hogy a húgom egyedül hagy engem szolgálni? Szólj már neki, hogy segítsen!” Az Úr ezt válaszolta neki: “Márta, Márta! Sok mindenre gondod van és sok mindennel törődsz, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta és nem is veszíti el soha.”
(LK 10,38-42)

“Azt semmiképpen nem lehet mondani, hogy a Jézusért végzett bármely szolgálat nem lenne jó rész, de az bizonyos, hogy Krisztus Lelke nélkül végezve semmit sem ér! Ahol valaki folyton önmagát helyezi előtérbe, és az énje még nem halt meg Krisztusban, ott azon a munkán, Istenért végzett szolgálaton nem lehet rajta az Úr áldása, bármilyen tevékeny is legyen valaki.”

Mielőtt belépnénk azon a kapun, gondoljuk végig magunkban, mennyiben szeretnénk Márták és mennyiben Máriák lenni? Mert mindkettejükre szükség van, de “Krisztus Lelke nélkül végezve semmit sem ér”.

Adventi összeállításunkban érdekességek, népszokások,  számunkra példa értékű emberek gondolatait szeretnénk megosztani; remélve, hogy ezek nyomán további gondolatok ébrednek majd a lelkekben,  amely hozzásegít minden hívőt, hogy ebben az Adventben, várakozásban és készülődésben, megtalálja a maga útját a Betlehemig.

  “Ádvent: a várakozás megszentelése. Rokona annak a gyönyörű gondolatnak, hogy „meg kell tanulnunk vágyakozni az után, ami a miénk”.
Gyermekkorunkban éltünk így. Vágyakoztunk arra – ami biztosan megjött. Télen: az első hóesésre. És várakozásunk ettől semmivel sem volt kisebb, erőtlenebb. Ellenkezőleg: nincs nagyobb kaland, mint hazaérkezni, hazatalálni – beteljesíteni és fölfedezni azt, ami a miénk. És nincs gyengébb és „jogosabb” birtoklás se, mint szeretnünk azt, akit szeretünk és aki szeret minket. Csak a szeretetben, csak az ismerősben születhet valódi „meglepetés”, lehetséges végeérhetetlenül várakoznunk és megérkeznünk, szakadatlanul utaznunk és szakadatlanul hazatalálnunk.
Minden egyéb kaland, minden egyéb megismerés és minden egyéb várakozás véges és kérdéses. Így értem azt, hogy a karácsony a szeretet, és ádvent a várakozás megszentelése.
Az a gyerek, aki az első hóesésre vár – jól várakozik, s már várakozása is felér egy hosszú-hosszú hóeséssel. Az, aki hazakészül, már készülődésében otthon van. Az, aki szeretni tudja azt, ami az övé – szabad, és mentes a birtoklás minden görcsétől, kielégíthetetlen éhétől-szomjától. Aki pedig jól várakozik, az időből épp azt váltja meg, ami a leggépiesebb és legelviselhetetlenebb: a hetek, órák percek kattogó, szenvtelen vonulását. Aki valóban tud várni, abban megszületik az a mélységes türelem, amely szépségében és jelentésében semmivel se kevesebb annál, amire vár.”
Pilinszky János: Hitünk titkairól

“Az Advent várakozásteljes, sejtelmes idő. Jól illik hozzá az a novemberi, decemberi reggel, mely nem tud kibontakozni ködből és sötétségből; elnyújtja a lélek vágyát is. Ε hosszú, elnyújtott keltegetés egyszersmind kikezdés; az egyházi év Adventtel kezdődik. Kópiázza a Krisztus előtti évek borongós homályát. Tehát várakozás, kéregetés, kikezdés, ezek az Advent jellegei, melyeket szent Pál is említett: Nox praecessit, dies appropinquavit… tűnik az éj, hasad a nap; ébredjünk erőteljes, szent életre, mely Krisztus felé siet.
Készülünk. Először is egy szent, kedves ünnepre, a kegyelmek, az ajándékok ünnepére, a szent Karácsonyra. Átéljük az Advent vágyait, izgalmait, reményeit, hogy a Karácsonynak kegyeletes, gyertyafényes, fenyőillatos ünnepén a kis Jézust örvendezve fogadhassuk. Kivált három gyakorlatra lesz gondunk:
a) penitenciára, hogy tiszta legyen a szívünk;
b) összeszedettségre, hogy amint a természet most magába vonul s készül új tavaszra: mi is magunkba térve jobban lássunk s erősebben akarjunk;
c) a természetfölötti élet vágyainak ébresztésére: harmatozzatok égi magasok… Isten, én Istenem, hozzád ébredek … nem felejtlek.”

“Különösen pedig ismét kezdők akarunk lenni. Jézus buzdít: kezdj ! Mint ahogy a napsugár sziporkázik a zúzmarás fák bóbitáin s ingerkedve süt bele jégvirágos ablaktáblákon át szobánkba, mintha fölszólítana: kezdjünk hát élni; úgy Krisztus. Kezdjünk sokszor!
Furcsa kívánság, de rendkívül fontos. A kezdetnek sajátlagos mozgalma s lendülete van. Még nem ismer fáradtságot és csalódást. Van kedve. Gondolj a kikelet kezdetére; hajt a százéves tölgy és bükk is; puhul, fakad a kenettől. Nem hajtana, ha kemény és száraz maradna. Az Isten keni föl a lelket … «propterea unxit te Deus…» a jó kedv kenetével «oleo laetitiae». Nagy a föladatunk; a kezdet kezdetén állunk.”

“Baj, nagy baj, ha az Úr útjai előkészítőinek lámpája füstösen ég; ha nemcsak a világ, hanem ők is fáradtak. Ha világosságuk olyan, mint az utcai ködben a reggelig nyitott kávé- házak tűzfoltjai vagy a halotti koporsó- gyertyák lángja.

Uram, adj hívőket, kiknek kezükben van a virrasztó léleknek lámpája; az illési s pünkösdi tüzek melegét óhajtjuk. Csak így lehet az Úr útjait előkészítenünk.  Égjen a lelkünk mélysége, abból tör ki majd a lelkeket melegítő tűz!”
Prohászka Ottokár: Rorate Coeli Adventi elmélkedések

“Azt gondolom, hogy a mai világ fejtetőre van állítva, és sok a szenvedés azért, mert oly kevés a szeretet az otthonokban és a családi életben. Nincs időnk a gyermekeinkre, nincs időnk egymásra, nincs időnk élvezni egymás jelenlétét.”

“Szükségünk van megtalálni Istent, de Őt nem találhatjuk meg a zajban és nyugtalanságban. Isten a csend barátja. Nézzétek a természetet, ahogy a fák, a virágok, a fű csendben növekszik; nézzétek a csillagokat, a Holdat és a Napot, ahogy csendben haladnak…. Szükségünk van a csendre, hogy megérinthessük a lelkeket.”
Szent II. János Pál pápa

 

“Talán azt mondod, testvérem, hogy te most nem tudsz vágyakozni Istenre: vagy van vágyam, vagy nincs; ezen az ember nem uralkodhat. Mondhatod, hogy te nem vagy az, aki most Istenre vágyakozik. Neked most elég lenne egy kicsit több békesség, egészség stb. Nem így van: igazából Isten hiányzik neked, testvér. Senki és semmi más. Az Isten utáni vágyat ez a szent idő a hívő emberben nem úgy akarja felszítani, hogy érzelmeket korbácsol fel bennünk, hanem az értelmünkre hat, gondolkodásra késztet.
Figyeljük meg a római liturgia misekönyörgéseit, amelyeket némelyek unalmasnak tartanak, mert elszoktak a gondolkodástól. A hittől megvilágosított értelemnek meg kell valamit fontolnia és ebből születik a vágyakozás.
Testvérek, az első keresztények 300 évig nem ünnepelték a Karácsonyt. Akkor vezették be Karácsony ünnepét, amikor egyes eretnek tanítások megkérdőjelezték Jézus teljes istenségét. Egy Basilides nevű gnosztikus eretnek kezdte először ünnepelni Vízkeresztet. Miért? Mert számára Jézus megkeresztelkedésének jelenete azt bizonyítja, hogy Jézus nem volt Isten, csak a Szentlélektől megszállt próféta. Erre az     Egyház bevezette Vízkereszt és a Karácsony ünnepét. Ez az ünnep eretnekek ellen szól, dogmatikus ünnep. Igazságot ünneplünk. Nem győznek a szentatyák arról beszélni régi karácsonyi beszédeikben, hogy ez a betlehemi gyermek Isten. S ők így szólnak a hívekhez: „Fontold meg, ó, keresztény lélek!” – Nemcsak az a teofánia, Istenjelenés, mikor színében elváltozik, hanem Jézus életének minden perce az.
A születése is! Jézus nem a keresztségkor lett Isten, hanem Isten volt Betlehemben is (fogantatásában is és a világ kezdete előtt is).Ha belehallgatunk Karácsony legnagyobb szónokának, Nagy Szent Leónak beszédeibe, akkor egyébbel sem találkozunk, mint megfontolni való ténnyel.
Karácsonykor le kell ülni és gondolkodni kell elsősorban, nem pedig érzelegni. Az érzés majd utána jön. Sajnos, ma Európát az érzelgések, vagyis a nagy, hiteles érzések utánzatai irányítják, és elég pár csillogó papír, egy giccsesen előadott Stille Nacht, hogy az ember érzéki érzelemmel meghatódjon egy estére vagy egy éjszakára, de jobbá nem lesz. Nem ez a Karácsony.
Karácsony az Isten megtestesülése. Enélkül gúnyt űzne belőlünk ez az ünnep. Nem a család ünnepe, legfeljebb annyiban, amennyiben Isten egy családba született bele. Nem a szeretet ünnepe, hanem Istennek az ünnepe, aki maga a szeretet. Karácsony dogmatikus ünnep!
Valóban elhiszed, hogy az, aki Mária méhéből pár perce született, sír és csak biológiai funkciói vannak – mindenséget tartó Isten? Elhiszed? Ha nem hiszed el, akkor miért vagy jelen a szentmisén? Ugye, hogy nem fontoltad meg eléggé? S mertél 20-30 évig eljárni a templomba!
Elfogadod azt, hogy akit Mária most tett tisztába és akit most szoptatott meg, az a teremtő Isten? Hogy ez nem valami mítosz? Valóban belegondoltál Karácsony titkába? Rakjuk félre szépen a karácsonyi érzelmeket, elég volt belőlük. Semmire sem megyünk velük, egy hét múlva talán összeveszünk, s a család ott van, ahol volt. Fontold meg, keresztény lélek, hogy ez a ma született gyermek maga a testté lett Ige, az örök Isten! Gondolj bele, hogy az, aki a mindenséget összetartja, most tehetetlen! Íme, a halhatatlan halandó lett! Íme, az örökké boldog most sír! Íme, a mindenható most tehetetlen! Íme, a mindentudó most nem tud semmit! Íme, a mindenek teremtője Mária által, az ő méhéből mint teremtmény mutatkozott meg! Fontold meg! Gondolkodj el! Enélkül ne vásárolj és ne takaríts, mert nincs értelme!
Öntsünk tiszta vizet a pohárba, a szívünkbe! És miután elgondolkodtál, határozd el magad. Ehhez viszont akarat kell. Ezután majd megindulnak az érzelmek, de milyen érzelmek! Sírva fogsz leborulni a Szentség előtt. Érzelgősség és sok édeskés ének helyett énekeld a Szentírás szavait: „ Gyermek született nekünk! Fiú adatott nekünk!”… és: „Én Fiam vagy Te! Én ma szültelek téged.” (Éneklő Egyház)
Az öröktől megszülető Isten Fia most Emberfia lett. Testvéreim, ha Karácsony régi nagy szónokait hallotta volna a mostani magyar katolikusság, akkor unatkozott volna, mert azok nem újsághíreket és érzelmes történeteket meséltek. Nagy Szent Leó és Szent Ágoston az értelmünkre apellál.
Fontold meg, gondolj bele: Isten emberré lett!
És ekkor felkel szívünkben az Isten utáni vágyakozás.
És ekkor elindul és megtisztul bennünk az Isten utáni vágy, elindítja az akaratot és ez megváltoztatja életünket.”
Barsi Balázs: Adventtől Pünkösdig

“Advent utolsó napjaiban, a liturgia előtérbe helyezi Mária alakját. Szívében, miután hittel teli igent mondott az isteni hívásra, kezdetét vette a Megváltó megtestesülése. Ha tehát meg akarjuk érteni Karácsony valódi jelentését, Máriára kell tekintenünk, és Őhozzá kell fohászkodnunk.
Mária, minden Anya példaképe, hozzásegít bennünket ahhoz, hogy megértsük isteni Fia születése misztériumának kulcsszavait, amelyek a következők:
alázat, csönd, ámulat, öröm.
    Mária mindenekelőtt alázatra buzdít bennünket, hogy Isten helyet találjon szívünkben, amelyet nem homályosít el a gőg, a fensőbb rendűség érzése. Megmutatja számunkra a csönd értékét, hogy meghalljuk az Angyalok énekét, a Gyermek sírását, amelyet nem fojt el a zaj és a lárma. Máriával együtt állunk majd a jászol előtt, belső ámulattal, megízlelve az egyszerű és tiszta örömöt, amelyet az isteni Gyermek hoz el az emberiségnek.
A Szent Éjben, a felkelő Csillag, az örök világosság ragyogása, az igazságosság napja, megvilágítja azt, aki a sötétségben, a halál árnyékában nyugszik. A mai liturgia nyomán a Szűzanyával együtt várakozzunk Krisztus Karácsonyára.”
Szent II. János Pál pápa vatikáni beszéde advent negyedik vasárnapján – 2003.

Advent két jellemző “erénygyakorlata” a böjt és a roráte mise.

A roráte

Eredetileg a Mária-tisztelet egyik megnyilvánulásaként vált szokássá az adventi hétköznapok különleges hangulatú hajnali miséje, a roráte, melynek elnevezése advent 4. vasárnapjának kezdőénekéből, Izajás prófétától való (45,8).

Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum –
Harmatozzatok, egek onnan felülről, és felhők hozzák az igazat.”

“A roráte elnevezés azt takarja, hogy talán régen több helyen a hajnali mise nem az adventi miseszöveggel volt, hanem egy advent idejére szóló Szűz Mária mise szövegével. Ezeken a helyeken általában volt egy másik mise a délelőtt folyamán – illetve amióta lehet esti misét mondani, este – amely viszont az adventi mise volt. Ennek a misének a kezdőéneke: rorate coeli desuper, vagyis harmatozzatok egek onnan felülről. Innen a mise népi elnevezése.”

„Rorate, coeli desuper, et nubes pluant justum.”
    Ezekkel a szavakkal kezdődött a II. Vatikáni Zsinat előtt az adventi Mária-mise. Így van ez ma is, évtizedekkel utána, csak nem latinul énekeljük, illetve mondjuk ezeket a sorokat, hanem anyanyelvünkön. A Zsinat nem építette le az adventi roráté-miséket. A magyar Misekönyvben, de más nemzetek misekönyveiben is, változatlanul ott van a roráté-mise szövege.

Az egyházi év adventi időszakában a hajnali misék különleges hangulatot kölcsönöznek a decemberi virradatnak. Régebben aranyos vagy angyali misének is hívták. Ez utóbbi arra utal, hogy a Szűz Mária tiszteletére mondott hajnali miséket mindig az Úrangyala elimádkozásával fejezték be. A roráte-szentmiséknek a katolikus egyházban kifejezetten csak az egykori Osztrák-Magyar Monarchia területén vannak hagyományai.

A böjt

A hívő ember úgy készíti föl testét a Megváltóval való találkozásra, hogy megtartóztatja magát az ételtől és italtól. Adventben ez hetente két napra volt jellemző szerdára és péntekre. Az étkezésnek mindig is volt valami ünnepélyes, közösség teremtő jellege, ezért volt szokás a nagy ünnepeken, így Karácsonykor is a gazdagabb ünnepi asztal.

Az étkezéstől való tartózkodás, illetve a mérsékelt fogyasztás valamiképpen tehát tartózkodás az ünnepléstől; az ember önmagára figyelésének, befelé fordulásának kifejeződése. Amikor valaki az étkezéstől tartózkodik, vagy kevesebbet eszik, akkor azt mindig valamilyen nagy dolog érdekében vagy valamilyen “nagy valaki” , Isten kegyeinek, jóindulatának elnyeréséért teszi.

A böjt önuralmat, erőfeszítést, az (ilyenkor persze fokozottan jelentkező) éhség leküzdését követeli meg.

Ez az erőfeszítés, ez az áldozat “ajándék” lehet Istennek, esetleg vezeklés az elkövetett bűnökért. A jelenlegi egyházi gyakorlatban a böjt nem az étkezés hiányát, hanem csak korlátozását jelenti: aki böjtöl, az napi háromszor étkezik, de csak egyetlen egyszer lakik jól, továbbá húst nem eszik. A böjt mellett Adventben szokás volt még , hogy szombatonként egyáltalán nem ettek húst Karácsonyig, függetlenül az aznapi étkezések számától.

” Mindazt, ami emberré nevelt, tőle tanultam. Hatéves lehettem, talán hét. Apám hadba vonult a huszárokkal, s mi gyerekek Nagyapámmal maradtunk…
Nyár derekán egy reggel ezzel búcsúzott: “Ma este, naplemente táján várj reám a tó végiben. Megnézzük, húznak-e már a récék.”…
Azon  a napon azonban vendégek jöttek, velem egyidős gyerekeket is hoztak, s játék közben én bizony megfeledkeztem Nagyapámnak tett ígéretemről. Sötét volt már, a vendégek is hazatértek, mikor Nagyapám kocsija felhajtott a park fenyvesei között az udvarház elé. Leszaladtam a lépcsőn Nagyapám elé. Ő leszállt a kocsiról Lorddal és a két kacsával, de nem hajolt le hozzám, mint máskor. Nem is szólt. Csak intett kezével a kocsisnak, s a lovak horkolva iramodtak el az istállók felé. Ott maradtunk ketten a nagy ház előtt.
– Beteg vagy? – kérdezte Nagyapám.
– Nem… – feleltem meglepetten. Sohase láttam még Nagyapámat ilyen szigorúan hidegnek.
– Mi baj történt?
– Semmi.
– Nem voltál a füzesnél. Megígérted, de nem voltál ott.
– Megfeledkeztem róla… – vallottam be esetten.
– Gyere – mondta Nagyapám és megindult a félsötétben a ház sarka felé….
– Ide figyelj, gyerek – szólalt meg Nagyapám, és éreztem a vért arcomba tódulni. Amikor Nagyapám gyereknek szólított, akkor baj volt.
– Ide figyelj, gyerek – mondta – s jól figyelj ide, mert azt, amit most mondani fogok, nem mondom el kétszer. Ha szavadat adod, hogy ekkor vagy akkor itt vagy amott leszel, akkor csak két mentséged lehet, ha nem vagy ott idején. Vagy beteg lettél, vagy meghaltál. Mert az adott szó, az kötelez. Miért? Megmondom azt is.
Ellophatod valakinek az aranyóráját, pénzét, lovát, mindenét, és visszaadhatod vagy megtérítheted az árát. Csak egy valami van, amit ha ellopsz valakitől, azt soha meg nem térítheted.  Ez az idő. Ha valakinek az idejéből ellopsz csak egy kicsikét is, azt nem fizetheted soha vissza. Elmúlt, eltelt, odavan, vége. Nem tér vissza soha. Márpedig ha valakit megvárakoztatsz, vagy éppen megfeledkezel arról, hogy ígéreted szerint ott kellene lenned: időt lopsz el tőle, amit nem tehetsz jóvá soha. Érted?”
Wass Albert Voltam c. könyve, Nagyapám

Bár a történet nem karácsonyi, mégis megfontolandó.

Vajon, ha kések a szentmiséről, akkor kinek az idejét “loptam meg”? A Jóistenét? Vagy inkább a magamét…? És vajon miért késtem? Egyszerűnek tűnő kérdések, de ha belegondolunk, a válaszok már nem mindig azok.

A mai rohanó világunkban, mikor kapkodunk, sietünk és arról panaszkodunk, hogy mennyire nincs időnk semmire, csak loholunk valami után…a saját időnket mégsem tekintjük értéknek. Pedig mennyire fontos számunkra, hiszen minden nap érezzük hiányát vagy éppen véges voltát. Ha elgondolkodunk, hogy óráink száma véges, rögtön érezzük az idő értékét. S ha ilyen érték az idő, – hiszen nem tudhatjuk sem a napot, sem az órát –  vajon mire fordítjuk, főleg ilyen tájban? S ha tényleg értéknek valljuk, vajon mennyit ajándékozunk ebből mások számára, mennyi időt és odafigyelést? Hiszen ha abból ajándékozunk, amit ily nagy becsben tartunk, az válthat valóban értékes ajándékká! Még akkor is, ha éppen nem kézzel fogható.

Dobozolás, gyűjtés szervezés, gyűjtésben való részvétel, jótékonykodás… vajon van benne személyes odafigyelés?

” semmiképpen nem lehet mondani, hogy a Jézusért végzett bármely szolgálat nem lenne jó rész, de az bizonyos, hogy Krisztus Lelke nélkül végezve semmit sem ér”

“Éld át te is az adományozás jóleső érzését” – hirdette egy óriásplakát a tavalyi évben.
Mintha a jótékonyságnak egy önmagunk felé irányuló saját örömszerzés lenne a célja…
Gyűjtünk, átadunk, fotózunk, lájkolunk, kiposztoljuk a közösségi oldalakra az átadásról készült képeket, fogadjuk a köszönömöket…az időnkből, a figyelmünkből áldozunk azokra, akik mellettünk élnek? Tudjuk névtelenül, csendben és titokban tenni a jót?
Milyen szép lenne, egyszerűen, hivalkodás mentesen, csendben és “titokban” tenni mindezt, úgy ahogyan példát kaptunk a Mennyi Atyától azzal, amilyen csendben és egyszerűen küldte közénk Egyszülött Fiát, amilyen csendben és egyszerűen tette Jézus a csodáit.

” Ügyeljetek, hogy igazvoltotokat ne az emberek előtt gyakoroljátok, hogy csodáltassátok magatokat velük, mert így nem lesz jutalmatok Atyátoknál, aki a mennyben van. Amikor tehát adakozol, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsőítsék őket az emberek. Bizony, mondom nektek: megkapták jutalmukat. A mikor te alamizsnát adsz, ne tudja a bal kezed, mit tesz a jobb, hogy adományod rejtve maradjon; Atyád, aki látja a rejtekben, megfizet majd neked.”
(Máté 6, 1-4)

“Karácsonykor le kell ülni és gondolkodni kell elsősorban, nem pedig érzelegni. Az érzés majd utána jön. Sajnos, ma Európát az érzelgések, vagyis a nagy, hiteles érzések utánzatai irányítják, és elég pár csillogó papír, egy giccsesen előadott Stille Nacht, hogy az ember érzéki érzelemmel meghatódjon egy estére vagy egy éjszakára, de jobbá nem lesz.”
Barsi Balázs

“Képzeljétek csak el, milyen lehetett, amikor a mennyek országában elterjedt a hír: Isten emberré akar lenni! Az angyalok összesúgtak, karácsony éjjelén alig várták, vajon mi lesz az emberré vált Isten első szava. Hogyan fogja kiosztani a társaságot és megbüntetni a gonoszokat, felelősségre vonni a bűnösöket. – S akkor megszületik a kis Jézus, és mi volt az első dolga a földön? Rámosolygott az édesanyjára. És nem azzal kezdi, hogy: “Az apátok laskáját, hát azért teremtett benneteket a Mennyei Atya, hogy egymást öldököljétek, háborúskodjatok? Nem szégyellitek magatokat, nem sül le a pofátokról a bőr?!…”
Jézus nem számon kér, hanem összeborzolja József szakállát, és odabújik a pásztorokhoz, akik sose voltak túlságosan szent emberek.  Valószínűleg akkor is borgőzös lehelettel mentek a jászolhoz – és Mária mégis odanyújtja nekik a kis Jézust! És a megtestesült Isten ott van az egyszerű, bűnös emberek karjai között. Nem páncélban, nem kivont lángpallosú kerubok között jött közénk, hanem egyszerűen csak itt van köztünk, így, pici betűkkel.”

” Aki nem tudja szeretettel szétosztani az Isten által rábízott anyagi javakat, az elvész. Ugyanis minden, amit birtokolsz, olyan, mint egy nagy csomag: magaddal kell cipelned, ezért nem tudsz szárnyat bontani, lehúz és kimerít. A mai kor embere hihetetlen terheket cipelve járja élete útjait, fáradt, ideges, ingerlékeny. Nincs ereje szétnézni, csodálni a tájat, Isten szép ajándékait.”
Böjte Csaba:  Merjünk hinni és szeretni

” Jézus Krisztustól mindent megtanulhatunk. De van valami, amit maga az élő Isten sem tud megmutatni nekünk, bűnös embereknek. Furcsán hangzik, pedig így van. A Jó Isten nem tudja megmutatni, hogyan is kövessük a mi Urunkat, Jézus Krisztust.
Anyánk, az egyház kétezer év óta vallja, hogy Jézus Krisztus által földre hozott eszmét a legcsodálatosabban, a legszebben az Ő édesanyja, Mária élte meg. Mária mindannyiunk példaképe. Mária meg tudja nekünk mutatni, hogyan is kell követni az Ő Szent Fiát.
Elmélkedjük át, legalább dióhéjban Szűzanyánk életét! Képzeljük magunk elé azt a tizenhat-tizenhét éves kedves leányt, akinek van már vőlegénye, jegyese, vannak álmai, céljai, mint minden fiatalnak. És akkor egy szép nap kopogtat az Úr angyala az ajtón, és elmondja: “Lányom, Istennek veled más terve van! Azt szeretné, hogy anya legyél, és az Ő gyermekét hozd a földre.”
Mária nagysága abban is megmutatkozik, hogy félre tudja rakni saját álmait, terveit, és igent tud mondani Isten akaratára. Lemond egyéni ambícióiról, nagylányos álmairól, és kimondja: “Íme, az Úr szolgáló leánya vagyok, legyen nekem a Te igéd szerint”. Igent tud mondani Isten hívására.
Erzsébet, Mária idősödő rokona gyermeket vár. Mária félrerak mindent, s elindul segíteni Erzsébetnek. Döbbenetes? Igen! Isten anyja a szülés előtt ráér több hónapra elmenni segíteni! Milyen gyakran mondom azt, hogy “Jaj, én most nem érek rá! Nincs időm, nem tudok segíteni…”

 

A szolgáló szeretet útra kel. Názáret kb. 120 km-nyire fekszik Ein Karemtől, Erzsébet lakóhelyétől; ez mintegy három napnyi utat jelent. Biztos, hogy Mária nem szállt fel kényelmesen a fél hetes gyorsra, hanem csacsiháton vagy gyalog kellett megtennie ezt a hosszú utat a törékeny fiatalasszonynak. Egész biztos, hogy a szúnyogok akkor is csíptek, valószínű, hogy a tevehajcsárok már akkoriban is tudtak mindenféle szépet, cifrát mondani ennek a fiatal leánynak.

Három hosszú nap múltán érkezett meg Mária Erzsébethez. Milyen szép, hogy amikor megérkezik, nem azzal kezdi, hogy “Jaj, de elfáradtam, hú, mennyi szúnyog volt, és vízhólyag lett a lábamon!” nem lamentál, nem siránkozik. Mária hálát ad az Istennek, Magnificatot énekel. “Magasztalja lelkem az én Uramat” Milyen szép!
– Gondolkozzunk el, milyen gyakran szoktunk panaszkodni? Szoktam én sajnálni saját magamat? És sajnáltatni magamat másokkal? Lamentálok? No és milyen gyakran szoktam “magnificat”-ot énekelni? Szoktam-e hálát adni azért, amit Istentől kaptam? Megköszönni azt, amit nekem szánt az Úristen? Megvan bennem ez a “máriás” lelkület?”
Böjte Csaba: Hiszek a szeretet végső győzelmében!

Názáret kétezer évvel ezelőtti létében sokan kételkedtek. A hatvanas években azonban előkerült egy Názáretet említő ókori lelet, és a régészet  is igazolta a Biblia szavainak igazságát: Már Jézus születése előtt is lakták.

Názáret ma több kultúrát magába fogadó város. Közigazgatásilag két Názáret létezik: egy muzulmán–keresztyén  és egy zsidó. A keresztény – elsősorban ferences – jelenlétet a régi     Názáretben ma is több templom igazolja. A legjelentősebb az Angyali Üdvözlet bazilikája. Azon a helyen épült, ahol valaha Mária lakott és Gábriel arkangyal kijelentette neki, hogy ő hozza majd világra a Messiást.

 

Templom épült József sziklába vájt ácsműhelye mellé is, melyet róla neveztek el.

Názáret nevezetessége még a város több ezer éves kútja, a település egykori víznyerő helye, ahol Mária is bizonyosan megfordult.

“Történt pedig azokban a napokban: Rendelet ment ki Augusztusz császártól, hogy írassék össze az egész földkerekség. Ez az első összeírás akkor történt, amikor Szíriát Kvirínusz kormányozta. El is ment mindenki, hogy összeírják, mindenki a maga városába. Fölment tehát József is Galileából, Názáret városából Júdeába, Dávid városába, amelyet Betlehemnek hívnak, mert Dávid házából és nemzetségéből való volt, hogy összeírják Máriával, eljegyzett feleségével, aki áldott állapotban volt. Amikor ott voltak, eljött az ideje, hogy szüljön, és megszülte elsőszülött fiát. Pólyába takarta és jászolba fektette, mert nem kaptak helyet a szálláson.”
Lukács 2, 1- 7.

 

Betlehemi láng

1986 óta minden évben, Bécsből, cserkészek kíséretében indul el egy osztrák gyermek, hogy Jézus születésének helyszínén, a jászol helyére épült Születés templomában található örökmécsesről lángot vegyen.
Ezt a lángot hozzák lámpásba zárva Bécsbe, ahol egy nagyszabású ünnepség keretében veszik át az egyes országok cserkészküldöttségei.

Ezt követően a betlehemi láng szállítása lámpásokkal, örökmécsesekkel történik; földön, vízen, levegőben, biciklin és gyalog, hogy december 24-én Betlehem békéjét sugározza az otthonokban.

A gyertyával gyertyát gyújtva továbbított láng, a béke lángja, azt is jelképezi, hogy akárcsak a lángot, a békét is embertől emberig kell továbbítani. Az otthonokban fénylő betlehemi láng imádságra hívó jelenléte összeköti a magyar családokat és elmélyíti az adventi előkészület lelkületét.

Csapatunkból 4 kiscserkész indul útnak idén is, hogy Budapestről elhozza a lángot a szentendrei Péter-Pál templomba.

A Betlehemi lánggal december 17-én érkezünk meg az esti szentmise végére. A Láng a Péter-Pál templomban, és a 914-es szentendrei cserkészeknél lesz elérhető.

(Bővebb információk a csapat honlapján olvashatók december 17-e után.)

A karácsony és a karácsonyfa eredete

Az ünnep minden nyelven saját nevet kapott. A magyar “karácsony” szó szláv eredetű, és a “korcsun”, azaz “lépő, átlépő” szóból származik. Ez a szó az új évbe való átlépést jelzi, akárcsak a lengyel megfelelője, a “kolenda”, vagy az orosz “koljáda”, ami viszont karácsonyi éneket jelent. Az angol “Christmas” szó Krisztus nevére utal, míg a német “Weihnacht” és a holland “kertsmisse” a szent éj egyházi ünneplésére utalnak. A latin “natalis” (születés) szóból származik a latin nyelvek mindegyikének karácsony szava: a francia “noel”, az olasz “natale” a spanyol “navidad” illetve még a walesi “nadoling” szó is.

Mára az ünnep egyik legfontosabb jelképe a karácsonyfa lett. Az életfa vagy a zöld ág élet-szimbóluma gyakran kapcsolódik a különböző ünnepek népszokásaihoz, így a téli napfordulóhoz és a karácsonyhoz is. A karácsonyi életfa ágait a népszokás szerint Katalin vagy Borbála napján állították vízbe, ami az ünnepre kizöldült, ezzel is az élet diadalát hirdetve a sötétség és a halál felett. Ezeknek a termőágaknak utódaként jelent meg később a karácsonyfa is.

A szó eredete két évszázada még a földesúr részére karácsonyi adóként beszolgáltatott tűzifát jelentette. A német “Weihnachtsbaum” szó tükörfordításaként megjelenő karácsonyfa szokása protestáns-evangélikus gyakorlatból ered.

A karácsonyfa-állítás hagyománya a 16. században terjedt el a Német-római Birodalomban, mikor a keresztények elkezdtek feldíszített fenyőfákat állítani otthonaikban. Valószínűleg Luther Márton volt az első, aki égő gyertyákkal díszített fel karácsonyfát. A német reformátor éppen hazafelé tartott egy téli estén, mikor az egyik fenyőn egyszer csak ragyogó csillagfényekre lett figyelmes; Luthert annyira magával ragadta a látvány, hogy mikor hazaért, mindenáron be akart számolni családjának a jelenségről, s jobb ötlete nem lévén, elővett egy fát és gyertyákat helyezett rá.

A szokás Berlinből került át Bécsbe, ahol a 19. század első évtizedeiben az arisztokrata családok és a művészek körében gyorsan elterjedt. A század közepén már a polgárcsaládok körében is megünnepelték ezt a napot. Külön érdekesség, hogy amikor 1860 karácsonyakor Erzsébet királyné Madeira szigetén volt gyógykezelésen, Ferenc József e távoli helyre is küldött neki feldíszített fenyőfát.

Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben, ám elterjesztésében jelentős szerepe volt a Podmaniczky és a Bezéredy családoknak is. Az új szokás a városokban viszonylag gyorsan meghonosodott. A hatvanas években, adventi időszakban, Pesten fenyővásárok voltak. Az aradi Alföld című újság 1862-ben arról számolt be, hogy egy nőnevelő-intézet növendékei Deák Ferencnek karácsonyfát állítottak, amelynek minden ágán egy-egy általuk készített kézimunka függött. A magyar szépirodalomban a karácsonyfa 1866-ban, Jókai Mór A koldusgyermek című karácsonyi tárgyú elbeszélésében jelent meg először.

Az adventi koszorú

Az Adventi koszorú története nem is olyan régi. 1838-ban Johann Hinrich Wichern protestáns lelkész az általa alapított gyermekotthon egyik termébe egy hatalmas  fa csillárt készített.
Feljegyzései szerint ezen az “adventi koszorún” még 24 gyertya állt, amikből minden hétköznap meggyújtottak egy fehéret és minden vasárnap egy pirosat.
A gyertyák meggyújtása után adventi dalokat énekeltek és bibliai idézeteket olvastak fel. Szentestén pedig nem akármilyen fényárban úszó adventi koszorúnak örvendezhettek. Korábban, a román kori templomokban is voltak körcsillárok, de a múló idő jelzésére meggyújtott gyertyák gondolata újdonság volt.

Ez a kedves szokás hamar követőkre talált, de csak 1860-tól készítenek fenyőkoszorút, melyre négy gyertyát tűznek. A négyes szám a karácsonyt megelőző négy hetet jelképezi. A koszorúra kerülő négy gyertyából a három lila a bűnbánatot az egy rózsaszín a reménységet jelöli az egyházi liturgia szerint. Az egy rózsaszín gyertyát advent harmadik vasárnapján, örömvasárnapkor gyújtják meg.

Az adventi naptár

Az első adventi naptárt a XIX. században egy édesanya készítette, mivel gyermeke minden este azzal a kérdéssel nyaggatta: “Hányat kell még aludnunk, hogy megjöjjön a Jézuska?”Egyszer aztán fogott egy vastag papírlapot, huszonnégy mezőre osztotta és mindegyikre rátűzött egy csokoládét. Gyermeke minden nap megehetett egyet, amíg el nem jött a Karácsony. Ez a gyermek aztán felnőttként belekezdett az adventi naptárak készítésébe, mivel úgy gondolta, hogy más gyermekeknek is örömet szerezhetne vele. Az első nyomtatott adventi naptár 1908-ban készült el. Gerhard Lang, az adventi naptárak atyja 1974-ben hunyt el Münchenben, igen idős korában.

Sokszor eltűnődtünk azon, hogy valahogy ez az Adventi naptár-dolog nincs összhangban önmagával.
Négy héten keresztül kísér végig bennünket a várva várt karácsonyig; oda, amire és ahova vágyakozunk, és mikor végre elérkeztünk a Lényeghez, akkor kifosztottan, üresen és talán kicsit “értelmét vesztetten” lóg a falon.
Pár évvel ezelőtt találkoztunk egy másfajta adventi naptár-elgondolással, mely nem “lebont”, hanem inkább épít. Kitaláltuk a sajátunkat és hosszú téli estéken el is készítettük. Ez a “naptár” december első napján csupaszon és üresen áll. Egy zöld fenyő és egy üres Betlehem van rajta. Minden nap, minden gyerek feltesz egy-egy díszt a fára.
Karácsonyhoz közeledve felkerülnek a pásztorok, a királyok és legvégül, 24-én a Szent Család. Szenteste kapcsoljuk csak fel a világítását és kigyúlnak a fények az égbolton és Betlehemben. Ez valahogy jobban kifejezi azt a várakozást, készülődést, összetartozást, utat és megérkezést, amit Advent jelent egy katolikus család számára.

Karácsony Szentendrén

Nem adventi programot, rendezvényt szeretnénk ajánlani, hanem könyvet. Egy könyvet egy szentendrei tollából. Olyan könyvet, ami a régmúlt Szentendrét idézi, karácsony táján, adventben. Remsey Ágnes Kilenc asszony karácsonya c. könyve az ’50-es évek nehéz éveiben játszódik. Kilenc nehéz sorsú asszony felelevenítve egy régi karácsonyi népszokást tesz tanúbizonyságot arról, hogy miként működik a hit megtartó ereje.

“Tiszta, sötét, téli hajnal volt. Az asszonyok ilyentájt siettek a rorátéra. Márta is talpon volt már. Máskor ő is útban volt ebben az órában a templom felé. De ma nem megy.
Még nem fagyos a föld, és el vannak maradva a kerti munkákkal. A kertbe megy dolgozni, mihelyt megvirrad. Négyezer tulipánhagymát akar elduggatni. A férfiak nem érnek ár az ilyen finom munkára. Azok bozótot irtanak, meg követ hordanak az üvegházakhoz. De azért nem marad imádság nélkül ő sem. Ma különösen sokat fog imádkozni. A fiáért, aki hadifogságban sínylődik hat esztendeje egy bányában. Az egész család imádkozik érte, még a kicsik is. De még többet is tesznek. Böjtölnek. Ő minden héten egy egész napot étlen-szomjan dolgozik érte. Az ilyen napokon nem szól senkihez egy szót sem. Huszonnégy órát tölt el böjtben, hallgatásban, munkában, imádságban.
Lesznek bizonyosan olyanok, akik mosolyogva fogják félretolni e lapokat. Ugyan kérem! A huszadik században? Ilyen módszerek! Ám Márta nem törődött a mosolygókkal. Ő tudta, hogy ilyen módszerekkel nyomozta ki fia hollétét, és azt is ezzel érte el, hogy most már néha csomagot is küldhet neki. Azóta a család legkisebb tagjai is részt vesznek a

hadjáratban, úgy, hogy nem esznek cukorkát addig, amíg a bátyjuk ki nem szabadul. Minden szem cukor a rab-csomagba kerül, és Ő nem nyugszik, amíg a rabból újra szabad, boldog ember nem lesz, az ő fia!” (57. o.)

 

Az akarat a lélek karja. (11.o.)

A hit a lélek szeme. (40.o.)

” Halk, monoton imádság a “Könnyek litániája”. Hasonlít a primitív népek ritmikus, mindig ismétlődő imáira. Szinte furcsa, hogy Európa színpadán még létezik ilyesmi. De nem mindig az a jó, ami új és ami a gőgös értelmet fűti. Néha csodálatos hatása lehet a lélekre egy ilyen ősi szertartásnak.” (158.o.)

 

” A tanyavilág karácsonya nem ismer külsőségeket. Azt hinnéd, nincs is ünnepük. De ha a városi karácsonyok cicomáitól megcsömörlenél, egyszer menj el hozzájuk a tanyára. Csak gyalogszerrel juthatsz el oda, hófúváson, tarlott kukoricaföldeken keresztül. Át kell élned előbb a kóbor lelkek karácsonyát, kint a fénytelen éjben, csontig ható széllel párbajozva, akár a kárhozottak, olyan egyedül. Mert csak ez égeti ki belőled elnyálkásodott európai nézeteidet, csak egy ilyen út után érzed meg odabenn a padkán, mi az az emberi szív melege. Bárkié. Az embereknek emberrel való találkozása. Ennek az örömét találod meg ott köztük. És ezért érdemes bármekkora utat megtenni, végigjárni”. (161. o.)

Szállást keres a Szent Család

“A magyar nép körében legjobban elterjedt ádventi ájtatosság. December 15-én este kezdjük. Minden
kilenc család bokrot alkot, s esténként más és más családhoz viszik a templomban előzetesen megáldott Szent Család-képet, s előtte ájtatoskodnak. Az egyes családok tagjai a reájuk eső napon meggyónnak-megáldoznak, vagy pedig a bokrok a befejező napon, december 23-án közösen végzik szentáldozásukat. Ha templomban végezzük, nem szervezünk bokrot, hanem minden résztvevő család megáldatja a Szent Család képét, s otthon helyezi a házi oltárkára, a végén szintén közös áldozással fejezik be az ájtatosságot a közösen mondott szentmisén.”

A Szent Család-kép szimbóluma által helyet adhatunk Jézusnak szívünkben, a másik családra szánt időnk pedig a legszebb ajándék az Úrnak. „Ahol ketten vagy hárman összejöttök a nevemben, köztetek vagyok.”

Régebben, a 80-as években nagymamáink minden évben megszervezték a Szent Család Szálláskeresését, azonban mára ez a népszokás kihalófélben van városunkban. Úgy gondoltuk, hogy mi cserkészek, felkarolnánk ezt a szinte feledésbe merülő, katolikus liturgián alapuló népszokást. Kicsit félve fogtunk hozzá a szervezéshez; vajon lesz olyan, aki csatlakozik hozzánk? Leszünk vajon 9-en? Hiszen a karácsonyt megelőző 9 napról van szó! Ilyenkor a legnagyobb a “hajtás” otthon; mindenki süt, főz, takarít, vásárolni rohan és elvégezni az utolsó simításokat… Amikor minden rohan körülöttünk, nehéz lassítani, nehéz elcsendesedni. Nehéz kiszakadni az otthoni teendők, a család és minden egyéb kötelezettségek közül. A keresztény lélekben azonban visszhangoznak az evangélium szavai: „Övéi nem fogadták be őt…Nem kaptak helyet a szálláson…” Nagy öröm volt, hogy mások is úgy érzik: nekik és családjuknak kell szállásra befogadnia a Szent Családot.

December 14-én a cserkészek és a hozzájuk csatlakozott családok körében útjára indul az előzőleg megáldott és megszentelt Szent Család kép, hogy mindegyik családba és otthonba elvigye a békességet és az örömhírt.

Reméljük,  sikerül jó példával elől járnunk, és mások, más közösségek is csatlakoznak a kezdeményezéshez, és megszervezik saját “bokraikat” és segítenek feléleszteni ezt a szép és mély értelmű népi szokást.

 

Áldott, kegyelemteljes karácsonyt kíván a 914-es csapat minden cserkésze és kívánjuk, költözzön minden családba olyan erős, tiszta hit, mint ami Petrás Mária üzenetéből árad.

“Nálunk, a faluban imádságos harangozással kezdődött a nap, és azzal is ért véget. A családok gazdagságát 8-10-12 gyermek jelentette. Az ötévestől a legöregebbekig, mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep.
    Az emberek kitisztították a lelküket, életüket, házaikat, istállóikat, óljaikat, kertjeiket, falujukat. Megbocsátottak egymásnak, misére mentek szép, ünneplő ruhában, és délután felkeresték egymást. Az ünnepek nagy örömben teltek.
    Mindent meg tudtak teremteni maguknak, úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái.
    Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az idő járása és a mélységes Isten-hitük útbaigazította őket.
    Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a seregnyi gyermekkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni.
    Varázslatossá tudták tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Szűz Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.”

 

Források:
– https://hu.wikipedia.org/wiki/Advent
– http://www.inarcsimariatemplom.hu/index.php/hireink/1336-rorate-szentmise
– Bálint Sándor – Karácsony, húsvét, pünkösd
– Barsi Balázs Adventtől Pünkösdig
– Szent II. János Pál pápa
– Magyar Kurír- Advent negyedik vasárnapján délben, az Úrangyala elimádkozása előtt, Szent  II. János Pál pápa a következő beszédet intézte a Szent Péter téren összegyűlt hívekhez-2003.
– Virtuális Plébánia – http://www.plebania.net/tarsalgo/?op=view&id=2323
– Prohászka Ottokár Rorate Coeli Adventi elmélkedések – Bp.. 1915. Szociális Missios társulat kiadása
– Böjte Csaba – Hiszek a szeretet végső győzelmében!
– Böjte Csaba – Merjünk hinni és szeretni
– Pilinszky János: Hitünk titkairól (részlet)
– https://artmargok.wordpress.com/2016/02/28/gentile-da-fabriano-haromkiralyok-imadasa/
– Múlt-kor folyóirat- A karácsonyfa története, 2013.12.23.
– Múlt-kor folyóirat – Karácsony: az ünnep története, 2014. 12. 24.
– http://doszkocs.weebly.com/webshop.html#.WAJUUfmLTGg
– http://www.panoramas.dk/2008/bethlehem-birth-church.html
– Bőjte Mihály – A születés temploma; http://igeretfoldje.blogspot.hu/2012/12/szuletes-temploma.html
– http://www.nemzetijelkepek.hu/onkormanyzat-szentendre.shtml
– Molnár Miklós atya képei és narrációja
– http://www.artmagazin.hu/artmagazin_hirek/a_remsey-haz.3089.html?pageid=119
– Szentendrei Kurír 2010. december
– Petrás Mária – http://www.hitvallas.hu
– Remsey Ágnes: Kilenc asszony karácsonya –  regény
– http://www.szentendreadvent.hu/Adventus_domini/
-http://www.jerusalemshots.com/h/Jer3/Church-of-the-Visitation-14.jpg

    Bár a címer története nem kapcsolódik szervesen karácsonyhoz,története mégis ide kívánkozik, hiszen minden kis apró részletében arról tanúskodik, hogy Szentendrének nem csak nevében vannak keresztény gyökerei.

A bárány jelképe ősi időkbe vezet vissza, amikor a pásztor még király és a király még pásztor volt. Pásztora népének, a “nyáj”-nak, amelyen az égi minta követőjeként nem önkénnyel és erőszakkal, hanem gondoskodással uralkodott. A bibliai Dávid király (aki maga is pásztorból lett a nagy király őstípusává) egyik legszebb zsoltárának kezdő soraiban így énekel: “Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

A bárány a legtágabb értelemben a nyájra utal, és az embereket, a népet jelenti.

De nem a ténylegest, amilyen az valójában, hanem amilyennek lennie kellene: mert a bárány az ártatlanság és tisztaság jelképe, szemben a medve, oroszlán, párduc, kígyó, sárkány harcias jelképeivel. Az a tény, hogy a bárány nem mozdulatlan, azt hivatott hangsúlyozni, hogy ez a bárány él. Ennek hitvallásos jelentősége van, ami a Jelenések könyve feltámadott “és íme élő” bárányát idézi. A vállán hordott zászló ugyancsak győzelmi jel, ami azt fejezi ki, hogy a szelídség végül is győz, amint a keresztet szenvedett Krisztus is feltámadott.
Szentendre nevét Fulco deák írta le először ” Sanctus Andreas” alakban. A kor szokása szerint egy település  nevét a templomszentről kapta.  Ebben a korban az oklevelek latin nyelvű szövegében is gyakran használták az Endre alakot. Az András alakot csak később kezdhették használni, s míg ugyanazon szent neve számtalan alakban előfordul , addig Szentendre csak egyedüli.

Mégis akkor mi a magyarázata annak, hogy ha a templom patrocinimua Szent András volt, akkor ma miért Keresztelő Szent János?

A kánoni jog kimondja, hogy amennyiben  megszentségtelenítés, meggyalázás, részleges vagy teljes lerombolás történik, elveszíti szentelését a templom.  Az első Szent András templom a tatárjárás idején (1241-83.között) ment tönkre, melyet alapjaiból kellett újjáépíteni. Az új templom átvette a patrociniumot, attól a templomtól, melynek romjaira épült. A török elleni felszabadító harcok idején leégett a templom teteje és valószínűleg a teljes berendezése, oltára is.

Keresztelő Szent János templomról 1732-ből találunk feljegyzést. Ebben az időben a katolikusok nagy százaléka dalmát volt, akik Benkovác és Klis környékéről hozták magukkal Keresztelő Szent János tiszteletét. Klis  főtemplomának patronusa Szent János volt. A szentendrei templom helyreállítása után a dalmátok adták tehát a templom és a főoltár címét Keresztelő Szent János tiszteletére.

(A következő év június környékén megjelenő számunk részletesen foglalkozik Plébániatemplomunk történetével.)

 

gubacs-a szentendrei 914.sz.ENDRE Cserkészcsapat lapja -2000 Szentendre Török köz 2. – 914ecscs@gmail.com-I. évf. 3. szám   Megjelenik alkalmanként,125 példányban, ingyenesen – Szerkeszti: Selmeczi Cs. Rita-Fk.:914.sz.ENDRE Cserkészcsapat