PÜNKÖSDI GONDOLATOK ÚRNAPJÁNAK ÜNNEPÉN

Benkó Attila atya pünkösdi beszéde

 

 

Gubacs újságunk ezen számát gondolatébresztőnek szánjuk.

Van, ami lelki épülésünkre szolgál, mint egyházi ünnepeink vagy az alább olvasható prédikáció; és van, amit” kifejezetten az Istentől való elfordulás szándéka hat át.”

„Jaj a világnak a botránkozások miatt! Mert szükséges, hogy botránkozások történjenek, de jaj annak az embernek, aki megbotránkoztat.” (Mt 18,7)

    Húsvétkor a keresztre feszített Krisztus feltámadását, az Életet ünnepeljük, míg Pünkösdkor a Szentlélek kiáradását, Úrnapján az Oltáriszentséget. Az Úrnapi körmenet célja Krisztus felmutatása a világnak, és a világ hódolatának kifejezése Krisztusnak.

Krisztus keresztje áll hitünk középpontjában, és a városunk közepén is, a Fő téren; ezért nem lehet szó nélkül hagyni a hamarosan megrendezésre kerülő Pestisűző Fesztivál azon ténykedését, mellyel keresztény jelképeinket pogány szertartást idéző show-műsor középpontjába helyezi; úgy, mint kereszt körüli haláltánc, bábokkal való halálűzés.

Benkó Attila atya alábbi gondolatai reméljük világos, helyes irányt mutatnak mindannyiunk számára:

Mindenekelőtt testvérek, észre kell venni, hogy ma már alapvetően nem doktrinális, dogmatikai, vagyis tanbeli kihívások érik az Egyházat, hanem ettől sokkal mélyebbek.

Egy olyan szellem, egy olyan mentalitás és kultúra kihívása, amelyet mindenestől az Istentől való elfordulás szándéka hat át. Persze mindezt nem nyíltan, hanem vallásos álarcba öltöztetve.

Nem tudom, hogy hallottátok-e ezt a szót: szekularizmus. Talán így lehetne fordítani: elvilágiasodás. A szekularizmus tulajdonképpen maga is vallás, és a kereszténységen belül létezik. Nem tagadja Isten létét, de tagadja, hogy az ember homo adorans, vagyis imádó lény. A szekularizmus lényege, hogy járjál szépen templomba, imádkozz, fizesd meg az egyházi adót, de ne imádd Istent. Ne add át magadat a Mindenhatónak. Élvezd az életet. A vallás sok mindenben segít téged. Lelki békét ad. Kell ennél több?

Megdöbbentő, hogy milyen kis különbség van, ha egyáltalán van különbség abban, ahogy a keresztény ember és a nem keresztény ember ítéli meg a világ jelenségeit, történéseit.
Tragikusnak mondható, hogy a két világszemlélet közötti különbségek csak az Istenszemlélet vonatkozásában jelentkeznek. A világszemlélet vonatkozásában szinte alig. Mintha a keresztény ember pusztán vallási többlete által különbözne hitetlen embertársától. Hát annyiban, hogy eljön Istentiszteletre és időnként elmond imákat. Egyébként azonban minden egyéb vonatkozásban azonosul a profán világszemlélettel.
Egy példát hagy említsek. Nagyon jól jelzi az eredeti keresztény üzenet elhomályosodását a testvér szó kritikátlan és lassan megkülönböztetés nélküli alkalmazása. Mindenkire.
Az eredeti és egyedül helyes keresztény terminológia szerint csak azok tekinthetők testvéreknek, akiknek közös atyjuk van.
Ám Isten koránt sem tekinthető minden ember Atyjának. Isten csak azoknak Atyja, akik fiaivá váltak. Vagyis megkeresztelkedtek. A többi embernek nem atyja Isten. Hanem Isten a teremtője. Csak a kereszténynek atyja az Isten. A testvér szót nem is használták másokra a keresztények kezdetben.

 

Szeretnék hosszabban idézni Alexander Schmemann ortodox teológustól. Schmemann ezekkel kapcsolatban, amikről beszéltem azt mondja, hogy a keresztény embernek halálosan komolyan kellene vennie a következő figyelmeztetést:

“A keresztények annyira hozzászoktak a kereszténységhez, mint a világ szerves részéhez, valamint az Egyházhoz, mint egyszerűen világi értékeik vallásos kifejeződéséhez, hogy keresztény hitük és a világ közötti feszültségnek vagy konfliktusnak még a gondolata is elhalványult bennük. Még manapság, az úgynevezett keresztény világok, államok összeomlása után is oly sok keresztény még mindig meg van győződve arról, hogy alapjában véve semmi rossz sincs ebben a világban, és az ember boldogan elfogadhatja a világ életmódját, minden értékét és prioritását, miközben ő maga teljesíti vallásos kötelezettségeit.
Sőt magára az Egyházra és a kereszténységre is döntően úgy tekintenek, mint amelyek segítségével sikeres és békés világi élet érhető el.
Olyan lelki terápiának tekintik az Egyházat és a kereszténységet, amely minden feszültséget, minden konfliktust megold. Megadja azt a lelki békét, amely a sikert, a stabilitást és a boldogságot biztosítja.”

Jó néhány emberrel találkoztam én is, kórházban vagy azon kívül, akik… – és most akinek nem inge, ne vegye magára: “Olyan jó misére jönni, megnyugszom. Olyan jó imádkozni, mert lelki békét kapok. Jó ezt csinálni, meg azt csinálni…mert nekem jó.  Mert nekem jó!

Felhasználom a vallást, mert nekem az jó.

És Istent nem imádni kell? Istennek kijár a hódolat. A muszlimok naponta ötször leborulnak a földre. Melyik keresztény imádkozik naponta ötször? Melyik pap? Ki borul le ma Jézus Krisztus nevére?

Az ember homo adorans. Adoráló, imádó ember.

Ezt bontja le a szekularizmus! Az Egyházon belül!

Folytatom Schmemann-t:
“Azt a gondolatot, hogy a keresztény embernek meg kell tagadnia valamit, és ez a valami nem néhány nyilvánvaló és erkölcstelen cselekedet, hanem mindenek felett bizonyos életszemlélet, ezt a keresztények már régen feladták. Azt a gondolatot, hogy a keresztény élet mindig keskeny út és harc, tulajdonképpen már régen feladták a keresztények.
Az a rettenetes igazság, hogy a keresztények túlnyomó többsége nem látja a sátán jelenlétét és cselekedeteit a világban és éppen ezért nem is érzi szükségét annak, hogy megtagadja műveit és szolgálatát. Képtelenek felismerni azt a nyilvánvaló bálvány-imádást, ami áthatja a mai ember életének eszméit és értékeit, és amely átalakítja, meghatározza és jóval inkább rabszolgasággá teszi életüket, mint a régi pogányság nyílt bálványimádása.”

Testvérek, ezt a 70-es években írta Schmemann. Tulajdonképpen, ahogy Robert Sarah, afrikai fekete bíboros mondja:
“Minden romlása az Egyháznak a papságtól indult ki.”
És az a legnagyobb baj, hogy vezetőink túl jó barátságban vannak a világgal. A világi vezetőkkel. Mert jön a pénz, a támogatás, minden “oké”.
És hol az imádság, hol az imádás, a bűnbánat, a vezeklés?  Nem az a baj, hogy vannak sok-sok programok.  Bár, az is. Előre visz? Növekedsz Isten iránti imádásban, szeretetben, hogy millió programon részt veszünk? Ilyen-olyan-amolyan szervezések…
A szekularizmus lényege, vagy része, hogy a vallást terjeszteni kell, mert az jó, az segít.

A vallás nem azért van, hogy segítsen. Egyébként, ha segítség kell, akkor legyél buddhista, mert sokkal jobban segít. Meg a hinduizmus.
Jézus Krisztus nem azért jött, hogy ő egy használható, felhasználható valaki legyen, hogy előkapjuk a sarokból, amikor kell!
Ami leginkább aggaszt, az az, hogy ma már az Egyház alig-alig botránkoztat. Hacsak a cölibátusra, a  nők pappá szentelésének kérdésére, s a különféle bioetikai kérdésekre nem gondolunk.
Az, hogy ma az Egyház alig-alig botránkoztat, mármint a tanításával, – nem a bűnös botrányaival, mert az van sajnos – ez egy nagyon súlyos, lényegbe vágó problémára mutat rá. Arra, hogy az Egyház többre értékeli az alapvetően szekuláris világgal való békés egymás mellett élést, mint saját megmentő küldetését. Ha valami iránt elveszítette érzékenységét az Egyház, akkor az az a feszültség, aminek meg kéne lennie bennünk: hogy a világban vagyunk, de nem a világból valók vagyunk. Ahogy Jézus beszélt rólunk. Az Egyház ‘evilágban’ létezik, de nem ‘evilágból’ való. Ennek a termékenyítő feszültségnek kéne a tudatunkba jutnia.
És hát van liberális teológia, liberális teológusok, püspökök.
A teológia akkor igazán keresztény, ha botránkozás marad a zsidóknak, bolondság a görögöknek, – ahogy Pál apostol a korinthusiakhoz beszél.
A teológia akkor igazán keresztény, ha nem ért egyet a világgal, a múló divatjaival és kultúráival.

A teológiának nem csak önmagára és az Egyházra kell kritikusan reflektálnia, hanem arra a világra is, amelyben benne él. S a teológiának nem az a feladata, hogy az Egyházat és annak tanítását, felfogását egyre elfogadhatóbbá tegye a világ számára. Nem kell elfogadhatóvá tenni. Jézus sosem magyarázkodott a vallási vezetőknek, az ő korában. Nem szállította lejjebb a szintet, nem tette lejjebb a lécet. Tanítványainak is azt mondta: Ti is el akartok menni?
Jézus nem tette le az üdvözülési minimumot. Csak az Egyház egyes vezetői.
Hogy mindenki bent legyen az Egyházban.  És ha mindenki bent lesz?  Nem lesz jelentősége, hogy bent vagyok. Ennyire hígító ez.

Testvérek, aki kérdéseket mer föltenni, ráadásul kritikus kérdéseket, arra furcsán néznek. Mint most lehet, hogy rám is egy páran, de az Egyház számára a krízis az jó.  A krízis igazi értelme, görög értelme, azt jelenti: ítélet. Ítélet. Döntést kell hozni!

Az Egyház kritikus állapotban van! Az Egyház számára csak jó lehet az, ha Isten emlékezteti arra, hogy e világ, még ha kereszténynek is nevezi magát, nem felel meg Krisztus evangéliumának. S az ebből adódó krízis és feszültség végső soron az Egyház és a világ viszonyának egyetlen normális formája.

Az Egyház akkor virágzott, amikor ölték a keresztényeket. Véresen üldözték. Mindig akkor virágzott. Hát, ez azt jelenti, hogy akkor a hit éltette őket. Az Eucharisztia éltette őket. Isten igéjéből éltek.
Ami engem aggaszt az ennek a feszültségnek a hiánya. Hogy ez úgy nincs meg. Úgy “ellébecolunk”. Papok, hívek egyaránt.
Testvérek, jó, ha elgondolkodunk ezeken a kérdéseken: Merre haladunk? Mi az Egyház lényege, küldetése?

Hogy jó legyen, jól érezzük magunkat, segítsen valamiben? Nem.

Hogy üdvösségre vezessen minket, és mi pedig másokat. A küldetéstudat, hogy átadom életemet Krisztusnak, és merek róla beszélni, a boltban, a postán, bárhol, ha valaki kérdez.
Az Egyház egyes egyedül arra rendeltetett, hogy imádja Istent, hogy imádkozzék. Vezekeljen, bűnbánatot tartson, hogy a világ üdvössége legyen. Erre hivatott az Egyház.
Imádkozunk? Imádjuk Istent? Leborulunk ötször, mint egy igazi hívő muszlim?
Neki nem számít. Ott az imaszőnyeg, Mekka felé,  Allah akbar. Allah a hatalmas, a leghatalmasabb.
De Jézus Krisztus nagyobb tőle, mert legyőzte a halált!
Legyetek “homo adorans” – imádó emberek, leboruló lények! Az ember itt tud kiteljesedni, mikor meghódol az igazán nagy és hatalmas Isten előtt.

Ez az Egyház küldetése. Isten nagyságát, szépségét, igazságát felragyogtatni a világban.

Amen.

Források:
– Alexander Schmemann: Eucharisztia, Szent Atanáz Kiadó 2018.
– http://www.szentimregyor.hu
– http://www.svotssynaxis.com
– http://www.szentferencalapitvany.org
– http://lexikon.katolikus.hu/U/%C3%BArnapi%20k%C3%B6rmenet.html
– nyitókép forrása: http://www.muemlekem.hu/fotopalyazat?id=3768